Alföldi Újra

Kengurujelmezzel a Jobbik ellen, Nemzetibe járó kormánytagok, háttérben felajánlott és elutasított "vígaszszínház", be-le-köt-he-tet-len teljesítmény és a Jobbik érvelését használó rivális

Interjú Alföldi Róberttel a Magyar Narancs 2011/6 számából

MN: A színház egyik oldalán a Jobbik tombolt, a másikon mi fagyoskodtunk. Kit néztél?

AR: Hát, a Jobbikot. Ott jobb volt a műsor. Nem gondoltam, hogy ott fogok állni az erkélyen, de olyan erős volt a felütés, hogy ott álltam a sötétben, és néztem.

MN: És?

AR: Hát... nagyon megrendültem. Előtte már... én elég jól bírom az ilyen helyzeteket, és bár voltak hegyek és völgyek, sosem egyszerre omlottunk össze. Volt, hogy valaki csak föltépte az ajtót, beordította, hogy "azért sem!", majd kiment. Vagy hogy aznap délelőtt én egy kengurujelmezben szökdécseltem a folyosón, és azt kiabáltam, hogy álruhában vagyok... Félelemből, meg hogy röhögjünk. Azon például, hogy a Hevér Gábor bejött, hogy szeretne túsznak jelentkezni a jobbikos gyűlésre, vagy azon, hogy másvalaki bejött, hogy akkor ő most elmenne föllépni oda, ha elengedem... Próbáltuk csinálni az életet... De ott állni, nézni, hallgatni - az megdöbbentő volt. És félelmetes. Mert egyszer csak érzem, hogy kicsi vagyok. És az szar, na.

MN: Zsidóztak, buziztak, ami azért...

AR: ...az emberi viselkedés legalja, és csak azt célozza, hogy bántsanak; az a végtelenül primitív ösztön hajtja őket, hogy nekem rossz legyen. És akkor belém villant, hogy: jó. Akkor ez van, akkor legyen ez. Nem valamiféle dühödt harci hév fogott el, nem is omlottam össze, hogy akkor most befejezem. Hanem az egyetlen lehetséges út nyílt meg, vagyis még csak dönteni sem kellett: jó, ez van, de akkor is csinálom... Most, hogy így belekérdezel, voltaképpen meglep, hogy ennyire megrendített. Magamra vettem, persze. De mégis csak ez az egyetlen kiút volt: csinálni. És itt belül mindenki nyilván szorongott, talán félt is, de álltak mellettem. És próbáltuk tartani egymást, persze volt minden, sírás, aggodalom, éjszakai whiskyzések együtt... és ez nem a társulati lét romantikája, hanem a túlélés formája volt, mármint a közös túlélésé. Mindenki többet volt bent, mint rendesen.

....

MN: Lehet, hogy nincs igazam, de azt gondolom, hogy a Jobbik olyan erősen és olyan mocskos eszközökkel követelte a kirúgásodat, hogy már a Fidesznek is kínos lett volna, ha szépen engedelmeskedik. Vagyis az, hogy te még mindig igazgató vagy, ilyen faramuci módon a Jobbiknak köszönhető.

AR: Volt néhány hét, amíg naponta lehetett olvasni, hogy mi lesz velem. De hivatalosan nekem senki nem szólt. Közben elindult az új költségvetési év, a pénzek normálisan jönnek, a kapcsolat a kulturális kormányzattal normális.

MN: Lehet, hogy nem mondták, hogy csomagolj, de hogy tárgyaltak egy lehetséges utódoddal, az biztos, hiszen ezt éppen tőle, Vidnyánszky Attilától is tudjuk. Aki beszámolt a sajtóban nemcsak a te ténykedésedről alkotott véleményéről, hanem a saját nemzetis elképzeléseiről is. Aztán mégis ejtették.

AR: És? Nekem akkor sem szólt senki. Sem azt nem mondták, hogy maradok, sem azt, hogy nem.

MN: Nem hinném el, ha azt állítanád, hogy nem beszéltél olyan politikusokkal, akiknek ebben a kérdésben szava van.

AR: Beszéltem. Beszélgettem.

MN: És vajon kíváncsiak-e a politikusok arra is, hogy mi zajlik a színházban?

AR: Meg fogsz lepődni: a kormányváltás óta sokkal több politikus fordul meg itt.

Kép forrás: nepszava.hu

MN: Nem hinném, hogy a kultúrszomj vezérli őket.

AR: Szerintem azért van egy-két politikus, akit a színház is érdekel.

MN: Mondd, szerinted kitöltöd a mandátumod? S ha igen, pályázol majd megint?

AR: Igen és igen.

MN: És gondolod, hogy meg is nyerheted?

AR: Igen. Hátha addigra az számít majd, hogy mit csináltunk.

MN: Figyelj, kilátsz te a színházból? Látod-e, mi folyik itt?

AR: Ezek az én egyszerűnek hangzó válaszaim természetesen nem ilyen egyszerűek. De elhatároztam, hogy amíg ezek a szóbeszédek nem öltenek hivatalos formát, nem foglalkozom velük, mert akkor csak ezzel foglalkoznék. Már van olyan nap, hogy nem jut eszembe. És a helyzet bizonytalansága már nem települ rá a munkára. Én nem beszélek arról, hogy miben élünk, hanem előadást rendezek róla. Az az én nyelvem, abban sokkal jobb vagyok, mint a verbális deklarációkban. És nem csak én rendezek előadást arról, hogy mit gondolok arról, ami itt folyik, hanem az egész színház, mármint a Nemzeti arról szól.

MN: Mondod, beszélgetsz politikusokkal. Miről?

AR: Praktikus ügyekről. Például arról, hogy mi van a társasági átalakítással, mikor leszünk végre nonprofit zrt., hogy mi is szert tehessünk a jegybevétel 80 százalékáig megszerezhető külső támogatásra, ami 220 millió forint lehet. És bárkivel beszélek, segítőkésznek mutatkozik.

MN: A te főnököd a minisztérium, közvetlenül Szőcs Géza. ' előbb látta a jövő évi műsortervet, mint az újságírók?

AR: Nem. Amióta itt vagyok, a politika nem szólt bele a munkámba. Az életembe igen. És egy korábbi kérdésedre válaszolva: igen, látom, miben élünk, és gondolok is róla... És egy másik kérdésre visszautalva: a Jobbik kampánya mellett talán az is számít valamit abban, hogy még mindig itt vagyok, hogy elég nehéz belekötni az itt folyó munkába. A számok jók, a nézettség jó, a szakmai színvonalat visszaigazolják.

MN: Hát ez a legtöbb helyen manapság mit sem számít.

AR: Akkor talán az is számít - és ne vedd nagyképűségnek -, hogy rólam tudják, ki vagyok.

MN: A filozófusok sem névtelen funkcik. Ez sem számít. Menjünk tovább: beszélték, hogy fölmerült a békés, pontosabban az önkéntes távozásod lehetősége, vagyis fölajánlották egyik vagy másik színházat. Igaz?

AR: Igaz.

MN: És?

AR: Föl sem merült bennem, hogy bármit elfogadjak. Nem gondolod, hogy bemegyek egy másik társulatba, valaki másnak a helyére, akit kirúgnak, hogy én odamehessek vigaszdíjként, ugye? Képtelenség.

MN: Neked. Vidnyánszky több mint komolyan játszott el a gondolattal, és...

AR: ...és pár hét múlva megkapta ugyanazt az ítéletet, amit ő mondott rólam. Tudod, ebben az a legszomorúbb, hogy egy szabad alkotóművész hozza magát ilyen helyzetbe. Két dolgot is mondhatott volna: egyrészt hogy "Alföldinek 2013-ig érvényes szerződése van, utána boldogan megyek", vagy azt, hogy "takarítsátok el onnan az Alföldit, mert én akarok lenni a Nemzeti igazgatója, most rögtön", ekkor dühös lettem volna, de azt mondom, hogy ez még tökös is. De hogy szakmainak álcázott kijelentésekbe csomagolja szó szerint azokat a mondatokat, amiket egy szélsőjobbos párt roggyant emberei ordítoznak, akiknek térképet kellett a kezükbe nyomni, hogy idetaláljanak a Nemzetihez tüntetni, mert még életükben nem jártak itt, az egyszerűen lehetetlen! Arról nem is beszélve, hogy olyan előadásról mond véleményt - nem egyedül persze -, amit nem látott.